tanc

Vivaldi Négy évszakja néptáncba öltve? Elsőre úgy hangzik, mint a kolbászos lecsó eperlekvárral. Aztán persze kiderül, hogy a jó táncosok jó táncosok akkor is, ha szokatlan koreográfiába keverednek, hogy a bizarr íz nem feltétlenül hashajtó hatású, sőt, a jól szerkesztett és átgondolt koreográfia megment a nagy buktatóktól és az elhasalástól. A Duna Művészegyüttes egy nem mindennapi, néha kicsit borzongató, de nagyon figyelemre méltó darabbal töltötte meg a kedd estét.

Barocco rustico. Aranyvörös színben úszó háttér előtt könnyeden libbenő, arcukat maszk mögé rejtő, bársonyba-selyembe csomagolt bálozók vezetik a néző hangulatát ki a saját napjából be a színház misztériumába. Vivaldi persze segít, nincs ismeretlen dallam, nincs eltévedt futam. A finom léptek és kecses érintések egyre vaskosodnak, megérkezik a néptáncos súly és virtus, a bál képe kimerevedik, átveszi a lendületet egy új jelenet, a társas tánc néptánccá formálódik, a  sarkak a földhöz koppannak. Megérkezik a parasztbarokk.

A parasztbarokk nem leszólás, nem lenézés. A parasztbarokkság csupán arról szól, hogy a provinciális művészet is létezik, valós és szükséges - ráadásul egyáltalán nem rugaszkodik el a mainstreamtől, követi az uralkodó ízlés- és formavilágot, csak kicsit más. Kicsit lomhább, kicsit közelebb van a nagybetűs élethez. Kicsit dermesztőbb, kcisit súlyosabb, kicsit a puszták népének teremtődik, nem az urbánus, értelembe zárt keséknek.

A Táncváltozásokban népzene és a barokk találkozik: hol összekapnak, hol egymásba simulnak, hol csipkelődnek - vagy épp kioltják a másikat. Ezt teszik az apró jelentek hangulatai is: elkápráztatnak, beszélnek, csacsognak, vagy épp untatnak és rossz ritmusra lépnek. Belefér ez az újításba, a "holt" hagyomány és az "élő" kortárs táncművészet együttélésébe: van, hogy az élő vért pumpál a holtba, de vannak percek, mikor a holt fékezi az élőt.

A cél és az eszköz nemes: megtartani a gyönyörű hagyományt és úgy megmutatni, hogy ne csak a szerelmesek legyenek kíváncsiak rá. Ilyen a kísérletező népművelés - tisztelet jár a művelőinek. 

Az este második fele már visszakanyarog a népzenéhez, a gyökerekhez. Az Aranyág mindent elmond az átadásról, az áldozatról és a halhatatlanságról - annak aki érti.

Térdkopás, ízületi bántalmak, szakadt szalagok, húzódások, megvastagodott bőrkeményedés a sarkakon (sőt a talpakon), kalapácsujj és korai nyugdíj... Az érem egyik oldala. De mi lehet a másikon? 

A táncosok életének kulisszatitkairól Czár Gergely, a Szegedi Kortárs Balett művésze lebbenti föl a fátylat videósorozatunkban, aminek első részéből már mindent megtudtunk - Hámor Józseftől - a koreográfusokról. A következő részekben vall majd a fotós (Kanyó Béla), a művészeti menedzser (Nagy Orsolya) és a színházigazgató (Török Jolán).

Ki írja  adarabot: a táncos vagy a koreográfus? Milyen egy táncos átlagos napja? Hogyan készül egy darab? Ki tudod szúrni a tömegből a táncművészt? Czár Gergely válaszol.

szólj hozzá: A táncművész: Czár Gergely

A halálnem sejteti, sőt jellemzi a leélteket. Nyolcvankilenc évesen szívroham után távozni - ez nem mindennapi életutat sugall. Akiben ennyi szenvedély és tűz van, hogy nem elalvás, hanem valami mély felindultság hozza el a búcsút, annak figyelemre méltó élete lehetett. Ruth St. Denisnek az volt.

A modern tánc egyik úttörője - akit Ted Shawn kapcsán már kicsit megismertünk korábban - az egzotikus miszticizmus és a spiritualizmus által kijelölt térben dolgozott. A táncos a 19. század végére már le merte venni a balettcipőt és a tütüt, el tudta engedni a feszítő formákat, ekkorra a mozdulatok drivejává az önkifejezés vált.

Ruth mindezt megtette, s még tovább ment: behívta a keleti ritmust és a keleti művészetet a nyugati modern táncba. Apró kislányként, amikor még önfeledten nődögélt volna egy kis farmon New Yerseyben, édesanyja rávette, hogy François Delsarte módszerei alapján gyakoroljon. Delsarte a kor elismert színészmesterség tanára volt: ő erőltette, hogy a színész saját érzései alapján dolgozza föl a megformált jellemet. Az elmélet mellett gyakorlati módszertant is kifejlesztett, relaxációs technikával, a testtudat emelésével dolgozott a művészekkel.

Ruth belecsöppent saját érzelmeibe, s nem is szakadt el tőlük többé: egészen fiatalon David Belasco előadásaiban szerepelt. Ekkor vette föl a St. Denis nevet.

Ruth egy művésztársával egyszer Buffalo utcáin sétált, mikor felfigyelt egy reklámra egy dohánybolt oldalán. A plakáton egy megragadó egyiptomi motívum csábította a vásárlókat: Isis istennő ült egy templomban. Ruth beleszeretett a képbe, olyannyira, hogy új útra tért a táncban: kivált a társulatból, szólókarrierbe kezdett és közben hindu bölcseletet tanult. 

Vajon mi a tánc? Ruth St. Denis szerint a spirituális önkifejezés. Ezt tanította Ted Shawn-nak is, házasságuk első időszakában. Ketten alapították a Denishawn iskolát, ami aztán szinte minden  új táncművészet bölcsője lett. Itt tanult például Martha Graham, de náluk képezte magát Doris Humphrey, Evan Burrows Fontaine és Charles Weidman, és a későbbi némafilm sztár Louise Brooks is.

Ekkor már működött az új rendszer, ami miatt St. Denis neve oly fontos a modern tánc történetében, a Synchronic Orchestra. A Synchronic Orchestra technikája és ideája szerint a táncművésznek minden dallamot vissza kell adnia a tánc során, amit a zene számára megmutat a darabban.

1929-ben a gazdasági válság tönkretette a tánciskolát, s egy-két év alatt a művészpár korábban gyümölcsöző kapcsolatát is. 1931 után Ruth visszavonult és új kutatásba kezdett: a vallás és a tánc kapcsolatát fedezte föl, megalapította a Spirituális Művészetek Társaságát.

S hogy miért fontos ez a tánctörténeti vonulat? Mert ebben a percben indul el a tánc mélységeinek megértése: a Denishawn után a tánc már nem pusztán szórakoztatás, hanem önkifejezés, megélés és terápia is.

Három nő áll az éjfekete színpad egy halvány fénytócsájában, láthatatlan orsót pörgetnek, életek felismerhetetlen szálai pendülnek selymesen ujjaik között. Moirák. Ők hárman azok, akik gombolyítják és elvágják az élet fonalát a görög mitológia szerint. Ők hárman döntenek Sorsról és Végzetről. Zeusz és Nüx lányai: az istenek Urának és az Éjszakának leszármazottjai. Rómában párkáknak nevezték őket.

A Budapest Táncszínház fekete egén a halál madarai keringtek: Zachár Lóránd Sec című koreográfiája az elmúlást, az elmúlásban elveszített test utáni létezést boncolja. Megrendítő finomsággal, mégis kérlelhetetlenül.

A moirák után megelevenednek a rítusok: ősi dobok kalapálnak az árnyékvilág főterén, lelkek keresik helyüket egymás mellett. Hol egymás testébe olvasdnak, hol szétválnak, jégtáncosokként siklanak a transzcendens fekete tér olajosan csillogó felületén. Sors és Végzet: a befolyásolhatatlan, könyörtelen és elkerülhetetlen élettények. A Sec-ben már nem kérdés a szabadság, nem kérdés a döntés vagy a változás lehetősége. Minden eldőlt: a halál elvitte az utolsó morzsákat is. Zachár elképzelése szerint ekkor már nem parolázik a lélek istennel, megy, amerre mennie kell. Az Írások szerint.

Könnyed, mégis súlyos léptekkel érkezik a másvilág, kérdés nélkül, mégis homályban. Mintha egy egészen különleges filmre váltott volna jegyet a néző: a saját halálának kockái peregnek a fekete vásznon. Kapcsolatok, elválások, szerelmek és hiúságok, féltékenység és beletörődés, az emberi lét szekvenciáin vezet át a koreográfus és a táncos, miközben egy pillanatra sem adják kézbe a saját sorsot, időnként újra felbukkan a három szövőnő, s figyelmeztet. A Végzetet nem ejtheted át, a Sors nem kérdez, csak válaszol.

A determináció nem pusztán a döntési szabadságot nyirbálja meg a Secben. Megmutatja azt is, hogy mindenkinek végig kell élnie a szerelmet, a búcsút, az összetartozást és az elválást a születése és halála között nyújtózkodó világi tisztáson. Ráébreszt, hogy a Sors önkénye feladatot jelent, s tisztességes fájdalmak és mély boldogság nélkül a moirák nem eresztenek. A Sec nem kesereg, mégsem ad megnyugvást. Keserédes sűrítménye az emberi életnek, hazugságok nélkül.

Budapest Táncfesztivál, 2012. április 28.

„A civilizáció hajnalán a tánc, a vallás, a zene és az orvoslás egymástól elválaszthatatlan volt” -írja F.J. Levy, a táncterápiát gyógyító módszerként megfogalmazó kutatók egyike 1988-ban. Elválaszthatatlan, ahogyan a test és a lélek, a mozdulat  és az indulat, a gondolat és a cselekedet. A tánc az ősi civilizációk életében a születéstől halálig tartott - ám amint a születést és a halált leválasztottuk az életről, a tánc is elveszítette természetes közegét. A lelki gubancok kibogozására ezért oly alkalmas a tánc - mint borsó meg a héja, úgy bújnak ösze tánc és lélek.

A tánc a tökéletes terápia

Ha elfogadjuk, hogy a test és lélek egységben él, akkor nem kétséges, hogy a mozdulatok erősen hatnak a lélekállapotra: minden mozdulatsor oldhat lelki görcsöket, sérüléseket, ha elég testreszabott és elég intuitív. Mivel a mozdulataink nagyon pontosan írják le személyiségünket, így elképesztő gyorsasággal mutatkoznak meg a problémák és zavarok is a táncban.

Ráadásul a tánc a beszédnél sokkal inkább képes felfedni az öntudatlan állapotokat - így a terapeutának is sokkal több információt adhat a páciens mozdulatainak megfigyelése. A nyereség is dupla: miközben a terapeuta figyel és egységnyi idő alatt sokszoros információmennyiséggel tankol föl, az improvizációk a táncosoknak mutatnak még bejáratlan, új utakat.

Hogy is volt?

A felvilágosodott 19. század fogta a testet, kirabolta belőle az elmét, mint Szerb Antal a szerelmet a kerekasztal lovagjából, és évtizedekre darabokra hasította az embert - és az emberi orvoslást. A testet orvossággal, a lelket vagy sehogy, vagy pszichoterápiával kezelték. Nem tartott sokáig a hasítottság: a 20. század első felében megunták a dualista banánt és elkezdtek ösztönösen mozogni, a korábbi formális táncot leváltotta a "belső tánc", a modern tánc. Visszanyerte rangját a a spontenaitás, az egyéni kifejezés és a testtudatosság. Megjelentek a színpadon a konfliktusokkal, vágyakkal, frusztrációkat és társadalmi krízisekkel fogalakozü darabok. Mialatt Freud a gazdag osztrák nők nehézségeit próbálta megoldani a tudatalatti verbális kifejezésének erőltetésével, addiga  táncosok is elindultak befelé.

Marion Chace - a táncterápia amerikai ikonja, nagyasszonya - mutatta be először a táncterápiát a negyvenes évek Amerikájának. Chace eredeti foglalkozása persze táncos, koreográfus és előadóművész volt. A bemutatás után a módszer azonnal leterítette az ellenállókat.

A mai tánc- és mozgásterápia a modern táncból fakad, ráadásul a legtöbb pionír táncterapeuta a karrierjét sikeres modern táncosként indította. Az 1970-es években indult hódító útjára az Egyesült Államokban, s csak jóval később Európában. A legtöbb táncterápiás foglalkozás négy fő részre osztható: felkészülés, lappangási idő, beszélgetés és értékelés.

Mire jó a terápiás tánc?

Fejleszthető vele az autisták vagy autisztikus gyerkőcök mozgása és gondolkodása. Sikerrel használják tanulási nehézségek vagy étkezési zavarok esetében, de időseknél, szülésnél és még Parkinson-kórnál. És nyilván stresszre, depresszióra vagy alvászavarok ellen.

Szóval a tánc a legjobb pirula - kinek kék, kinek piros.

Ha bárki elmondaná a gimnazistáknak, hogy az orvos(ság)on és az ügyvéd(ség)en meg a közgazdász(ság)on túl igenis léteznek még értékes és hasznos szakmák, minden másképp alakulna. Lenne például sok képzett ezmegaz (nekem nem mondták el), nem mint most a sok átképzett izémegaz. Lehetne több profi és elismert koreográfus is, például.

Mert mit is tudunk a koreográfusok, a táncosok, a fotósok, a művészeti menedzserek vagy színházigazgatók munkájáról? Semmit. A költő ír, a macska miákol - de hogyan dolgoznak ők, akik nekünk a színházat csinálják?

A most következő videósorozatból minden kiderül. Vall a koreográfus (Hámor József), a táncos (Czár Gergely), a fotós (Kanyó Béla), a művészeti menedzser (Nagy Orsolya) és a színházigazgató (Török Jolán). 

Hogyan készül egy darab? Hogyan működik együtt a táncos és a koreográfus? Mi van előbb: a zene vagy a mozdulat? Érdemes manapság társulatot működtetni? Elsőként a koreográfus válaszol.

szólj hozzá: A koreográfus: Hámor József

A nők azt gondolják, hogy a férfiak azt szeretnék, pedig a férfiak nem is értik, hogy a nők miért rajonganak érte - kezdődhetne ezzel a mondattal a magas sarkú cipő viselésének indokolása. Röviden persze összefoglalható: hosszú láb, feszes fenék, csinos boka - ezért hordanak a nők tűsarkút. De az érem másik oldala: mozogni, járni, táncolni szinte lehetetlen benne, illetve komoly rutinra kell szert tenni, hogy a természeteshez közelítsen közlekedési koreográfiánk. A komikus bokaingó bicegés mellé pedig anatómiai katasztrófát is okoz. Nem véletlen, hogy a magas sarkú cipő kezdetben a hétköznapokat messze elkerülő előkelő férfiak kiváltsága volt. 

Miért is jó a tűsarok?

Nem jó - viszont sokak szerint szép. Jó lehet azoknak, akiknek túlzott ágyéki lordózisuk van (akik őszibarackot tudnának hordani a popsijukon minden megerőltetés nélkül), mert bár a sarok megemelésétől előrebillen picit a medence, egyensúlyozás közben hátrabillenti a delikvens, megfeszíti picit a farizmokat, így védve magát az orrabukástól. Akinek viszont szinte egyenes ez a rész, az ezt a műveletet másképp hajtja végre - és menthetetlenül fájni fog a dereka. És a talpa. És a lábfeje.

Mert hogy működik a lábfej?

A láb felépítése eredetlieg hepehupás talajon való járásra van kitalálva, a sima és kemény felületektől zsibong. Számokban:  26 csont, 33 ízület és 107 szalag építi fel. Testünk súlyának többszörösét is elbírja, pláne, ha hagyjuk mozogni ezeket az apró kis alkatrészeket. Így tudják ugyanis "elszippantani" a terhelést. Az ízületek, inak és szalagok, meg a lágy részek pedig tompítják az ütközéseket a talajraérkezéskor és segítik az elrugaszkodást.

Hogyan árt a tűsarok?

Azzal, hogy viselése közben áthelyeződik a test súlyvonala, a gerinc elveszíti természetes görbületeit, a kompenzálás pedig terheli a térdet. A gerinc görbületeinek átalakulása hát- és nyakfájáshoz vezet. Persze már nem is tudjuk, milyen nyakfájás nélkül az élet, úgyhogy ez nem tántorít el kellő erővel.

Viszont megrövidülhet az Achilles-ín (ami összeköti a vádliizmot a sarokcsonttal), ami miatt fájdalom keletkezik a sarokban.

Kitörik a bokád lányom, üvölti anyu. Ami nem teljesen igaz, de a lényeg, hogy a magas sarkú instabil, ezért a láb enyhén befelé fordul viselése közben, ami valóban növeli a bokaficam kockázatát. 

Ki látott már szélesorrú tűsarkút? A kecses, hamupipőke-lábbelik viselése közben viszont a lábfej terhelése jelentősen megnő, a szűk, elvékonyodó kiképzésű orr-részbe bepréselődnek a lábujjak, ami bütykösödéshez, kalapácsujj kialakulásához vezethet. Ráadásul minden lépés ugrás a semmibe: a sarok kiemelése ellehetetleníti az átgördülést lépés közben, a talp boltozatai nem tudják beteljesíteni tompító szerepüket. 

Ráadásul a magas sarok miatt egy csomó karcsú nőnek pocakja nő, mert a sarkon billegés kivonja a hasizmokat a munkából. Mi a trendi megoldás? Lábfeltöltés és lábujjműtét. Vagy a vékonyabb pénztárcájúaknak itt van néhány tanács egy táncosnő szájából.

Ki más tudná, ha nem a táncművész, hogy mi jó a talpnak?

Egy kis masszázs a talppárnáknak, a saroknak és a talp domborulatainak. Utána pedig munka: edzeni és nyújtani kell a talp izmait, majd a vádlit és a feneket. Hogy pontosan mi a módja, itt megnézheted. 

Ráadásul a pasikat sem kell irigyelni, hogy kimaradnak ebből...

Hála a stabil hétperces színházi késésnek, tegnap este a MÜPÁ-ban alkalom adódott a Queen balett nézőközönségének alapos megvizsgálására. A győri balett 2010 őszén bemutatott koreográfiája most szinte teltház előtt ment (a Queen-nek hála), ráadásul a közönség is nagyon vegyes volt, általános iskolásoktól nagypapákig-nagymamákig mindenféle korú és jól érzehetően különféle érdeklődésű ember érzett kíváncsiságot erre a darabra (a Queen-nek hála). 

Hiszen a Queen láthatóan még mindig, húsz évvel a megszűnése után is bármikor megtölt egy MÜPÁ-nyi termet. Ráérzett erre a belga koreográfus, Ben van Cauwenbergh, amikor 2004-ben összerakta ezt a darabot. Közel bármit csinálsz, az emberek akkor is összegyűlnek Queen-t hallgatni, mert az jó. Jó, hogy előre érzed a sorrendet, hogy biztos vagy benne, a God save the Queen a nyitó és a The Show must go on a záró, s a közte lévő számokat sem lőné nagyon mellé, aki az utcáról tippelne. Közösséget teremt (és közönséget), hogy mindannyian ugyanazt várjuk - a Queentől. De valószínűleg egészen mást a Győri balettől. Mert nekik annyira áll jól ez a ruha, mint kapatos sarki kocsmaasztalnak a damasztabrosz.

Már az első percekben megfagy a vér az erekben: a hátsó sorok egyikéből előbukkan Freddie táncoskivitelben, mikrofonnal a kezében és énekel. A saját hangján. Atyaég, nem az eredeti felvételeket hallgatják? - így sötétedik el a világ. Mocorgás finoman a széken, kuksolás jobbra, vajon mennyire nehéz kiosonni? De szerencsére néhány perc múlva a szólista, aki nyilván jobban táncol, mint ahogyan Freddie énekel, de itt épp szerepcsere történt, visszaadja a hangot a Hangnak. Az ős Queen-rajongók is megnyugodhatnak.

Milyen döntést hozhat vajon egy koreográfus, ha Queen balettet csinál? Vagy sztorizik, és megpróbál zenét illeszteni hozzá, valami Mamma Mia-szerűt rak föl, oder nem érdekli semmilyen történet és csak egymás után pakolja kedvenc dalait, amit megpróbál tánccal gazdagítani, esetleg Freddie Mercury életét dolgozza föl. Belga koreográfusunk a másodikat választotta: dalok sorjáznak egymásután, előtte mosolytalan arccal izzadnak, pörögnek és forognak a balettművészek, kicsit zavaróak is néha, mert nélkülük élvezhetnénk a háttérben futó Queen-koncert képeit.

A látvány tényleg grandiózus, mindent megmozgató: óriás palást, rengeteg füst, eszeveszetten sok képanyag, a végén pedig egy gigantikus Freddie végtag-halmaz fekszik a színpadon. Giccses persze, de érthetően az: The Show must go on. A nézők imádják, vastapsot kap a Killer Queen humoros és kedves jelenete, a Lazing on Sunday Afternoon humora és az Invisible man hatásvadász fénytechnikája. Ilyen a show, nincs menekvés - és nem is kell. Akinek szól, az hazamegy és úgy érzi, volt egy jó estéje. Miért kellene bármi mást számon kérni? Ezen az alapon még a Mercury halálát követő égi jelenet (melyben fehér gyolcsszoknyában táncol mindenki ) is megbocsátható.

Ordító taps, megaöröm és megkérdőjelezhetetlen közönségsiker. A Queen balett szórakoztat, nem gyönyörködtet. És ha nincs kéznél a Győri Balett, a Live at Wembley is megteszi.

"Jocó lénye egyszerre zavaró és megnyugtató. Vékony testében elképesztő indulatok és békétlenség, ami a meditatív zenék mellett szinte robbanásig feszíti az idegeimet" - írja eg yvolt tanítványa Hámor Józsefről. S persze egyszer, mikor leültem mellé, megkérdeztem. Én csak arra emlékeztem az óráiról, hogy technika-mániás, a végtelenségig ismételtető és könyörtelen. Ebben az értelemben mesterként, koreográfusként zavaró, persze, mindi látja - és nem hagyja - a mellényúlást. Viszont végtelen fegyelme megnyugtató is. Engem betalált ez a jellemzés, őt is. Az indulatra azt mondta, szenvedély, a békétlenségre azt, hogy tűz, a megnyugtatóra azt, hogy béke.

Hámor Jocó néptáncosként kezdte pályafutását, de egy szerencsés véletlen a színpadi tánc felé sodorta. Amikor fölvették a főiskolára egy kísérleti osztályba került: a néptánc mellé odacsapták kiegészítésként a színházi táncot is. A kísérleti osztályok előnye - s hátránya egyben -, hogy mindent kipróbálnak, mindent megtapasztalnak, mindenbe belehalnak, de semmibe nem egészen. Jocó beleszeretett a balettba - s úgy maradt. A fanyar humorú, csontos-inas, eltökélt és ambíciózus táncos gyorsan besöpörte a Fülöp Viktor ösztöndíjat (2005,2006), a legjobb koreográfus díját 2006-ban és az év táncosa díjat (2007). Táncolt Frenáknál, a Magyar Fesztivál Balettben és az Experidance-ben. Tanította többek között a PR-Evolution és a Közép-Európa Táncszínház táncosait is.

A mester-tanítvány viszonyt, a barátságot meséli el férfihangon a Csendmorzsákban. A konklúzió Hámor Jocó életének egyik alapeleme: az ember saját útján egyszerre tanítója és tanítványa a hozzá közel állóknak. 

A Budapest Táncfesztivál második napján mutatta be a Gangaray projekt az Én kis virágoskertem című előadást, amiről azonnal született is egy írás, hiszen ez a darab volt a fesztivál egyetlen premierje. A történet édes-bús: egy hiú kertész és epekedő virágainak élete, ahogyan azt mi, férfiak és nők egymással, a színpadon túl éljük. 

Jocó a kertész, a színpad a kert, az öt táncos pedig a kertben lakó, különböző érzelemvilágú kis nővirág. Aki lemaradt róla és hajlandó szembesülni saját legféltetebb kis hiúságaival, annak érdemes beneveznie rá (május 9., szerda). Amire számíthatsz: profi tánc, jól ismert klasszikus zenék (például Bach, Delibes, Bizet, Mozart), kiváló táncművészek és humor, humor, humor. Az önfeláldozás keserű és groteszk iróniája.

Vasárnap este a Tánc Világnapján adták át az év legjobbjainak járó elismeréseket a Művészetek Palotájában. A szakmai díjakat a a Magyar Táncművészek Szövetsége ítéli oda - mert ilyen is van (a neve ugyan csalóka, mert ez a kis céh nem mestereket, hanem szervezeteket tömörít, a kortárs társulatoktól kezdve az Argentin Tangó Táncszínházig bezárólag mindenki részt vesz a munkájában, ráadásul a folyosóvélemények szerint igenis számít a véleménye és munkája). Tehát megszavazták, ki a legjobb pálykezdő, a legjobb végzős növendék, adtak ki életműdíjat, elismerést a táncszakmáért végzett munkáért, meg a többi. És "az évad legjobb alkotója díj" is elkelt, amit idén egy Harangozó-díjas táncművész és koreográfus, Fodor Zoltán kapott. 

Fodor az Operett Színház tagjaként kezdte művészeti pályafutását, s viszonylag későn, 19 évesen került közelebb a tánchoz: cserébe azonnal a legjobb mesterek, Jeszenszky Endre, Földi Béla és Raza Hammadi vették szárnyaik alá. Volt a Budapest Táncszínház, majd a Pécsi Balett tagja, dolgozott szólistaként a Debreceni Balettel és a Szegedi Kortárs Balettel is. Tehát mindent bejárt, amit magyar (kortárs)balettművész itthon fölfedezhet. A táncban a számok pont semmit nem jelentenek, de mégis mutat valamit (minimum a munkabírásból), hogy  14 év alatt több mint 60 bemutatója volt. 2010-ben megkapta a legnagyobb táncszakmai elismerést, a Harangozó-díjat.

Koreográfusként először 2005-ben állt ki a publikum elé - már elsőre is hatalmas sikerrel. Saját együttese, az Inversedance először projektekre állt össze, s csak 2010-ben mutatkozott be önálló együttesként a Nemzeti Táncszínházban, repertoárt pedig csak a Zsidó Fesztivál felkérése után, 2010 őszén kezdtek építeni. Az Inversedancenek most két darabja fut, az Eszter és egy gyerekdarab, a Vackor kalandjai. Őket ismerte el most a szövetség, a videóból kibeszél, hogy miért.

Előbbiről már esett szó a blogon, utóbbiról még nem, de anyák napjára remek program (anya pihen, gyerkőc odaragad a székhez - alapon).

Persze, hogy miért pont Fodor a díjban és itt? Egyszerű a válasz: mert lenyűgöző. Egyszerre gondolkodik táncosban, technikában, hangulatban, fényben, kapcsolatokban és történetben. Ráadásul nem hiábavaló a sztorizás: mondani is akar, nem pusztán beszélni. Nem veszik el egy ötletben, hanem könyörtelen logikával bejárja az origo és a végpont közötti ívet. Egyedi stílusa, megalapozott tudása pedig ezer közül is felismerhetővé teszi. És ráadásul nem is kell ennyire komolyan venni...

A földnek van, az anyáknak, a gyerekeknek is, mindennek, ami fontos, de könnyen megfeledkezünk az értékéről, van saját napja, hogy az általános éjszakában kicsit több fény vetüljön rá. A tánccal az történt, hogy bár a legősibb emberi önkifejezési formák egyike, valahogy a legtöbb országban lemaradt mindenféle listáról. Lefelejtik a támogatási, a jogalkotási, a VIP, a dicsőség és egyéb írott és íratlan listákról. Lefelejtették, pontosabban, mert 1982 óta legalább minden év kijelölt 24 órájában a táncról szól az élet. 

Jean-Georges Noverre francia balettművész születésnapját, április 27-ét az UNESCO nyilvánította tánc világnapjának harminc évvel ezelőtt. Úgyhogy ma nem csak nagyon örülünk, de az évforduló miatt bíborban-bársonyban ünnepelünk is. A Margyar Táncművészek Szövetsége ilyenkor osztja ki a szakmai díjakat, az Imre Zoltán-díjat és a Fülöp Viktor-ösztöndíjakat. Ilyenkor a hivatásos táncrajongók már ostromolják a sajtósokat, hogy legalább embargóval, de megkapják a névsort. 

Visszatérve Jean-Georges Noverre-re, a táncvirtuózra. Noverre-t édes nyelvi és gondolati játékkal a "tánc Shakespearejének" nevezik, bár a dráma mesterének munkáivak szemben az ő 150 balettjéből sajnos egy sem maradt fent az utókor számára. 1754-ben mutatta be első munkáját a nagyközönségnek, s öt-hat évvel később már publikálta is első könyvét, a Lettres sur la danse et les ballets-t (Levelezések a táncról és balettről). 

Noverre élesen kritizálta a kor táncmestereit, majd ebből az elégedetlenségből kinőtt egy új stílus, a narratív balett előfutára, a ballet d'action (vagy pas d'action). "A tánc oly kevéssé expresszív vagy drámai manapság, hogy babák vagy gépek könnyedén helyettesíthetnék a táncost" - írja könyvében, a 18. században. Nem kis merészség volt ez tőle. Noverre nélkül a balett földjén most csak néhány elszórt száraz ág heverne, emlékeztetve a Napkirály szenvedélyeinek egyikére. De a mester meghaladva korát a pantomim és drámajáték eszközeinek segítségével életet lehelt a műfajba és felkészítette a színpadi jelenlétre. 

Noverre találta meg a balett útját a színpadra, felfedezve az érzelmek és indulatok kifejezésének módját e táncban, megtörve a rideg, merev formákat, melyeket a táncosok korábban alkalmaztak. (Noverre egyébként nagyon jó barátságban volt a kor egy másik revolutív elméjével, Voltaire-rel, olyannyira, hogy levelezésüket is könyvbe foglalta.)

Harminc éve tehát már van kijelölt örömnapja a táncnak is, ma este pedig kiderül a MÜPÁban, idén kik votlak a legcsillogóbb magyar tehetségek. Addig pedig négy percnyi vidámság, mert a balett ilyet is tud. A rosszul őrzött lány a Nemzeti Balett előadásában, 2010-ből.

Míg az életben a társadalmi konvenció, a halál után az érzelem győz: Rómeó és Júlia története mintha mindig is élt volna lefojtott kollektív tudatban. Történetek szerelmesekről, akik szívük mellett döntenek családjuk ellen, szerelmesekről, akik szembe mennek a társadalmi elvárásokkal azért, hogy egymáséi legyenek. Szerelmesek, akiknek a síron túl jelölt ki boldogságot az irodalom.

Pyramus és Thisbé szerelmét Ovidius jegyezte le (Metamorphosis című művében), Shakespearer pedig annyira belehabarodott, hogy nem csak a Rómeó és Júlia-történetben, de a Szentivánéji álomban is földolgozza. Persze utóbbiban inkább groteszk, mint tragikus módon. A babiloni szerelmespár áthágva minden hagyományt és törvényt, suttyomban találkozgat a város szélét jelző eperfa alatt. Egyik éjjel azonban Thisbé korábban érkezik, s a fánál nem Pyramus, hanem egy oroszlán várja. A gyönge lány elmenekül, de sálja fönnakad egy ágon. Mire Pyramusa megérkezik, csak a sál marad ott, amit az oroszlán véres szájával összetépett. Pyramus öngyilkos lesz fájdalmában, s mikor Thisbé ezt megtudja, megszakadt szívével követi őt a sírba. 

Az első ismert Rómeót és Júliát tulajdonképpen Mariottonak és Gianozzanak hívták: a történetet Masuccio Salernitano tollának köszönheti a világ. Nyomokban fellelhető benne Pyramusz és Thisbé, de merített a Dekameronból is. Még érdekesebb, hogy a gyűlölködő családot Montecchi és Capulet néven szerepelteti, sőt a történet helyszíne is Verona. (Egyébként a család valóban létezett, Dante már megénekelte őket a Divina Commediában.) Shakespeare keze ügyében lehetett ez a történet, hiszen Salernitano után megírta még néhány kortárs, s a 16. században Arthur Brook angolra is fordította az egyik verziót - s így már az angol mesterhez is eljuthatott. Ráadásul tudjuk, hogy a drámaíró rajongásig szerette az olasz novelleket, számtalan ötletet merített belőlük. 

Rómeó és Júlia szerelme olyan különleges történet, amit nem kell elmesélni. Mintha minden nő és férfi a csontjában hordozná születéskor, ezzel növünk föl, s adaptációit akárhányszor megnézve is imádjuk. Titka van, amely mintha az egész emberiség titkával volna rokon. Misztikusak ezek a mesék: fölbukkannak időről időre, a fölvetett  probléma kortalan és el nem múló. Amíg társadalom van, addig a szabályok és érzelmek kettősségének feldolgozása érdekes - bármennyire is lazítunk ezeken a kereteken.

Barta Dórát az érdekelte, miként lehet élni egy olyan ellehetetlenített térben, mint amilyennel a két szerelmes Veronában találkozott. A Badora Társulat egy klasszikus történet modern feldolgozását (klasszikus zenei alátámasztással) mutatta be a Budapest Táncfesztivál negyedik napján. 

A Rómeó és Júlia leggyönyörűbb filmes feldolgozása 1968-ban született. A korábban színházi rendezőként ismertté vált Franco Zeffirelli filmjét az eredeti helyszínen, Veronában forgatták, a prológust és az epilógust Laurence Olivier mondta föl, a zenét pedig Nino Rota komponálta.

Prológus (Shakespeare: Rómeó és Júlia)

Két nagy család élt a szép Veronába,
Ez lesz a szín, utunk ide vezet.
Vak gyűlölettel harcoltak hiába
S polgárvér fertezett polgárkezet
Vad ágyékukból két baljós szerelmes
Rossz csillagok világán fakadott
És a szülők, hogy gyermekük is elvesz,
Elföldelik az ősi haragot.
Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan,
Szülők tusáját, mely sosem apad,
Csak amikor már sarjuk föld alatt van:
Ezt mondja el a két órás darab.
Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz
És ami csonka itten, az egész lesz.

Fordította: Kosztolányi Dezső

A báljelenettel Zeffirelli történelmet írt: a játék az álarccal, a közelik és totálok átgondolt váltása, a nyugtalanságot árasztó forgatagban kimerevedő érzelmek megmutatásával újraértelmezte és gazdagította a shakespeari drámát. Ráadásul Rómeó és Júlia nem találkozik egy snitten sem: a rendező úgy mutatja meg a szerelmet, ahogy az a darabban is megfogalmazódik, eleve hasítottként. A kérdés minden feldolgozásban csak annyi: bevállalja-e az alkotó, hogy végigírja, s nem csúszik el egyhamis  happy end felé. 

Táncfesztivál, második nap. A táncszínházban Hámor József és a Gangaray projekt, a MÜPÁban Függöny fel, a South Bohemian Ballet és Ballet Prague Junior előadásában. Hámor József feltétlen híveként a Várban ülök és élvezem a Mein kleiner Blumengarten kacéran ironikus nyelvét.

Mein kleiner Blumengarten
(Én kis virágos kertem)

"Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom.
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat,
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is oly szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok"

(Szép Ernő: Virágok)

Üdítő az a malícia és kesernyés humor, amivel a Gangaray a szeretetéhséget, a tetszeni akarást, a kétségbeesetten elfogadásra vágyó adást mutatja be. A lelkiségre finnyás, minden ízében művészlétébe torzult mester játszadozásai a tanítványok, nők vagy követők virágoskertjében egyszerre komikus és elkeserítő. Tűéles pontossággal bök rá a hiúságra, az elesettségre, az alárendeltségre, a hódítani kívánó nő gyengéire. A mester gyönyörködik, nézi a virágok táncát, elnézi a botlást, értékeli a tehetséget, megmosolygja az ügyetlenséget, értékeli a törekvést. Birtokon belül van, birtokviszonyban.

Nincs lázadás, a virágok úgy mozognak, úgy adnak, ahogy tudnak. Az elején még édes a hiúság, még kecses a csetlés-botlás, még fontos, hogy melyik karakter milyen, aztán elönt a szomorúság. A virágok a nézőtérre özönlenek és kétségbeesetten kitárják magukat, mindenkinek.

Egy pontba sűrített élet ez, a művész, a gyerek, a nő, az ember adásgörcse ez. A végén búcsúzik a kecses díva, a szigorú matróna, a pirulós porcelánbaba, a vajszívű kétballábas, a félénk mohó és a mester, mi pedig velük megyünk tovább. Vigyorgunk, majd megkönnyebbülten állunk föl, hogy ez ma este nem rajtunk csattant. És hazamegyünk folytatni.

(Fotók: Gangaray FB)

Három rövid táncetüddel nyitotta a Budapest Táncfesztivált az Egri Bianco Danza kedd este a Nemzeti Táncszínházban. A nyolc táncosból álló társulat vezető koreográfusa Raphael Bianco, szupervízora pedig az olasz táncélet kiemelkedő alakja, a 85 éves Susanna Egri. Ez alapján komoly elvárással indul neki a tánckedvelő az estének és mélyen megérinti, hogy a nézőtér nincs dugig, nem ülnek a lépcsőkön, de azzal nyugtatja magát, mindenki azt szereti nézni, amit már megszokott. Az EgriDanza pedig nem mindennapos látvány.

Felgördül a függöny, zendül a zene (Arvo Paert), megnyugtatóan selymes fény terül szét a színpad közepén, remeg a tánckedvelő gyomra, mint valami gourmandé, aki épp egy zsengerózsaszín szűzpecsenye fölé hajol, s az első pillanatok meg is telnek ezzel a mámorral. Az újszerű technika, a köldökből emelkedő táncosok, a nagyon hirtelen, mégis tökéletesen irányított, kecses mozdulatok, és az elképesztően gyönyörű testek teljesen lekötik a figyelmet. Egy ideig. Aztán marad a téma, a békekeresés, a duettekben és szólókban elmesélt egyedi sorsok azonossága, a transzcendensnek, Istennek való megfelelés vágya....ami gyorsan kifogy. Mintha Isten kis angyali hadserege táncolna, szárnyalnak és elbuknak, lecsúsznak (tágyakról és pillanatokról is néha), közelednek az Úrhoz, a Fényhez, de mindhiába.

Az útkeresés szelídségét és félénkségét a meg nem talált felett érzett düh váltja föl, ami érthető, mégis indokolatlan kiabálásba és rohangászásba csap át, harsonák fémes rikoltozása mutatja meg az áldás hiányának sebeit, a megrendült hit helyére nyers erő tolul. Tolulna, egészen pontosan. Mégis, a mozdulatok lágysága ellentmond a témának, a kín, a bánat nem jelenik meg, elmossa a mozdulatok profersszionalizmusának örvénye. S bár a darab vége csilingelő ámen, ez a lelki békéhez mintha mégis kevésnek bizonyulna.

De jön a következő, talán kevésbé hosszú, talán kevésbé túlmesélt: a történet egyszerű, egy házasságba kényszerített pár keserve a menyegző előtt. Szép díszlet (két hatalmas tükrös szekrény, néha létra, néha ágy), puha fények, mintha egy fekete-fehér film elevenedne meg a színpadon.  Balról három halálmadár-nő hozza a fehér gyolcsot a mezítelen arának, aki tiltakozik, hevesen fáj, jobbról a vőlegény magányos tánca tükröződik. A zavaróig intenzív zene elviszi a balhét, mozgatja a drámát, a tánc vokálozik, az operáé a főszerep. Sztravinszkijt ki ne szeretné? A feszültségek nem tartanak ki, nagyon sokat mozdulnak, de keveset mondanak - miközben a mozdulatok még mindig fantasztikusak, túlontúl végigjátszottak, az absztrakció lehetőségét sem hagyva a nézőnek. Minden sok: sok a kényszer, sok a nővér és a fivérek, sok a mozgás  és nincs tér annak, aki nem a színpadon van. Olaszok, talán ez az ok, mindent mondanak, ami történik. Aztán egy felszabadító gondolat szabadul be a jelenet végére: vörös fényben ázik a nászi ágy. Tökéletes.

A harmadik etüd mindent megmagyaráz. Érthetővé válnak a cizellált mozdulatok, a lendület és az elfojtottság érdekes keveredése, a nüanszok. Cesaria Evora dalaira mindenki megmozdul, s megbocsátja, ha volt mit. Okos zárás, ugyanazokkal a fenntartásokkal: a kellemes koreográfia követi a zenét, bármennyire bájos és megyerő is a tapsrend a végén. Egyenként jönnek ki a táncosok, mindenki saját karakterének megfelelően kap egy kis szabadjátékot. Jól sül el: senki nem virgázza túl, viszont mindenkiben megnyílik a humor.

Isadora Duncan arra emlékeztet, hogy az emberi lét lényege a test, a lélek, a szellem és az érzelmek integritása és harmóniája - ez a mottója a modern táncművészet megalapítójának, a klasszikus balett megújítójának tartott táncosnő művészetét képviselő táncsoportnak, az Isadora Duncan Táncegyüttesnek.

Isadora különös életet élt és egészen groteszk, brutális halált halt. A nő, aki levette a spicc-cipőt és a tütüt, aki a természetesség jegyében élt és alkotott, görög tógákban táncolt, életét egy cabrioban ülve, vezetés közben veszítette el úgy, hogy nyakára tekeredett a selyemsáljával gyakorlatilag önmagát fojtotta meg.

Egy nyomorban élő ír bevándorló család gyermekeként látta meg a napvilágot, szülei először Chicagóban majd New Yorkban, később pedig Párizsban próbáltak szerencsét, s hurcolták magukkal az akkor már különleges tehetségéről híres leányukat is. Még a szigoráról ismert Greffhul asszony előtt is megállta a helyét saját, Gluck Iphigéniájára készített koreográfiájával. Nem kellett sokat várni, s Isadora meztelen lábai előtt hevert Berlintől Athénig minden nagyobb európai város. Néhány év múlva pedig iskoláiba vágytak a legnagyobb tehetségek is.

Szakmai sikereinek árnyékában magánéleti tragédiák sora húzódott meg: Duncan gyermekeit is autóbalesetben veszítette el, mindketten a Szajnába fulladtak. Első férje Edward Gordon Craig volt, akivel egy közös lányuk született, de ezt a házasságot sebtiben egy második, és egy kisfiú születése követte. A férj ezúttal a varrógép- és fegyvergyáros Paris Singer volt. A két gyerek halálát kiheverni nem tudó nő hisztériája elől Singer egyszer csak meglépett, így ez a házasság is véget ért.

Isadorát 1922-ben egy moszkvai gyermekbalett-intézet létrehozására kérték fel, ahol beleszeretett a nála 18 évvel fiatalabb Szergej Jeszenyin költőbe, s azon nyomban hozzá is ment. Isadora a rövid szenvedély után gyorsan beköszönő boldogtalanságában olajra lépett, három évvel később pedig az egyébként is depressziós Jeszenyin öngyilkos lett.

Felfogását, életmódját, művészetét persze sokan csodálták és sokan gyűlölték - egyszerre imádták és elítélték. Karel Reisz 1968-ban készült filmje, Vanessa Redgrave-vel a címszerepben ennek a tragikusan sikeres életnek állít emléket.

Kedd este lép föl a torinoi EgriBiancoDanza a Nemzeti Táncszínházban - kezdődik a Budapest Táncfesztivál. Nyitódarab a Da nobis pacem, koreográfus Raphael Bianco, korunk egyik legkiemelkedőbb olasz koreográfusa. Bár az társulat Susanna Egri nevének és tudásának köszönheti sikereit, ma már Bianco rakja össze a koreográfiákat - a világhírű táncosnő supportálásával.

Raphael Bianco 12 éves kora óta táncol: párhuzamosan tanult balettozni és mélyült el a modern táncművészetben is. 1988-92 között tagja volt Egri akkori társulatának, ami akkor még nem közös nevüket viselte, majd táncolt ezer helyen, Párizstól Budapestig, míg végül kikötött a kályhánál, Susanna Egrinél. A Da nobis pacem a békekeresés darabja: a kiábrándult, kiégett, mindennapokba száradt ember keresése, menekülése a transzcendenciába, vágya a megváltásra. Arvo Pärt darabja, a "Da pacem Domine" ihlette.

„Felfedeztem, hogy elég, ha csupán egyetlen hangot szólaltatnak meg gyönyörűen. Ez az egyetlen hang, vagy egy csendes ütés, vagy egy pillanatnyi csend megvigasztal" - mondta egyszer az észt zeneszerző, a tintinabulli hang (kis harangok csengésére emlékeztető énekhangok, hármashangzatok) megálmodója.

Pärt 1935-ben született Paideben, Észtországban. Sokáig rádióhangmérnökként dolgozott és filmzenéket írt, de zeneszerzést is tanult eközben a Tallinni Konzervatóriumban. Sosztakovicsba és Prokofjevbe habarodott bele karrierje elején, aztán a schönbergi dodekafón technika ragadta  magával, majd megelégelte a bonyolultat, a zakatolást és visszafordult: a gregorián zene és a 14-16. század felé. Ekkor született meg ez a kristálytiszta tintinabulli, a hármashangzatok e speciális kompozíciós eljárása. Pärt neve ekkoriban már jól csengett, úgyhogy könnyedén disszidált Észtországból: a szovjet diktatúra elől előbb Bécsbe, aztán Berlinbe költözött. Néhány éve a modern európai egyházzene megteremtésében vállalt szerepéért Európai Egyházzene Díjjal tüntették ki.

Vissza a tintinabullihoz: az olasz táncegyüttes hármashangzatainak harmóniája úgy alakul ki, a sok egyéni keresés, a semmi kis sorsok közben önállóan csendülnek fel- majd olvadnak bele ebbe az egységbe, miközben nem zúg a világ köröttük. "Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje" - ahogy írja Pilinszky János az Apokrifben. Kedden táncban a vers és a béke.

Hamvas Béla szerint Freud, Darwin és Marx olyan problémákat fogalmaztak meg az emberiség számára, melyek előttük nem léteztek, azóta viszont képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. Ők - a fejlődéselmélet, az osztálytársadalom vagy a tudatalatti fékezhetetlen valósága - azok a "betegségek", melyekre nem találjuk a gyógyírt, bár amíg nem volt nevük, nem is szenvedett tőlük senki. A kétely a táncpszichológia kapcsán is így motoszkál: mi van, ha a táncra pakol valami levakarhatatlan őrületet, amiből aztán nem szabadulunk évtizedekig? 

Peter Lovatt, a téma szakértője nem a pszichológia, hanem a táncterápia oldaláról keveredett a területre: először a Parkinson-kór és a tánc kapcsolatát vizsgálta. Pontosabban azt, milyen táncok gyógyítják vagy stabilizálják egy Parkinson-kóros beteg állapotát. Összepakolt egy kutatócsoportot neurobiológusokból, fizikoterapeutákból, koreográfusokból és kognitív pszichológiában jártas szakértőkből, hogy kiderítsék, melyik táncstílus javítja leginkább a betegek állapotát. Lovatt először táncos és aztán pszichológus, mára már a hertfordshire-i egyetem táncpszichológia kutatócsoportjának vezetője. Amikor nem ezzel foglalkoznak, akkor azt vizsgálják, hogy bizonyos mozdulatok milyen gondolkodási mintákat erősítenek.

Rájöttek például, hogyan öli a kreativitást az osztályteremben zajló tanítás pusztán azzal, hogy korlátozza a mozgásukban a gyerekeket. Bizonyították azt is, hogy mozgás közben élénkebb és frissebb a gondolkodás. Persze tapasztalati úton eljut ide bármelyik nempszichológus szülő is.

A kiegyensúlyozottsághoz bármilyen mozgást választhatsz? Vagy a tánc különleges?

A táncpszichológia szerint nem elegendő róni a köröket a Szigeten, mert a tánc - pszichológiai szempontból - több mint mozgás, "teljesértékű" kommunikáció: tökéletesen alkalmas az érzelmek, gondolatok kifejezésére, szemben a kocogással. Ha pedig kommunikáció, akkor segítségével felderíthetőek a beszorult feszültségek, gátlások, pszichés, mentális problémák, sőt, orvosolhatóak is.

20 percet tánc után a lelki problémákkal is sokkal egyszerűbb megbirkózni - állítja Lovatt. Ha stressz gyötör, ha elpárolog az ihlet, ha idegbajos a főnök és nem jut eszedbe semmi, egy a megoldás: tánc. Ráadásul Lovatt szerint ezt még csak tanulni sem kell, hiszen a legtermészetesebb dolog, ami történhet velünk, hogy táncra fakadunk néhány percnyi jó zene hallatán. Szemben a (már sokszorosan meghaladott) freudi elmélet feloldhatatlan görcseivel Lovatt instant választ ad a lelki defektre: mozdítsd meg.

Itt pedig a másik oldal: hogyan válaszol a táncos a pszichológiai kérdésekre? Inspriált pszichológia: eltáncolva. Szintén egy Lovatt-projekt.

Erőss Zsolt ismét egy nyolcezressel küzd, a legveszélyesebbel. A nepáli Annapurnát meghódítani nem technikailag a legnehezebb, ám a kiszámíthatatlan lavinaomlások miatt csak kevesen vágnak bele. Lábprotézissel pedig csak egy ember. Erőss kitartása, optimizmusa, életöröme felülír minden általános érvényű szabályt, megváltoztat minden rendszert - ahogy Iyengaré a jógát vagy Ted Shawné a táncot.

Ted Shawn sosem lett volna táncos (így a modern tánc ikonja sem), ha nem kap diftériát. Elücsörgött volna még jópár évet a denveri egyetem kényelmetlen padjaiban, lett volna teológus vagy mozgásterapeuta, ahogy eredetileg elképzelte. De ez a kegyetlen betegség - népnevén torokgyík - mindent megváltoztatott: elvette Tedet a teológiától, de odaadte modern táncnak. A metodista egyház szárnyai alatt tevékenykedő egyetem persze nem nézte jó szemmel Shawn irányváltását, először tőle igyekeztek eltávolítani a táncot, majd őt az egyetemtől - utóbbit jóval nagyobb sikerrel.

Ted simán maradhatott volna egy elfeledett és elbukott diák, ha nem ismerkedik meg későbbi feleségével, Ruth-tal, a táncos-akrobata-színésznővel. Ruth St. Denis volt a múzsája, a partnere, a tanítója. Ketten, nem sokkal házasságkötésük után, megalapították a Denisshawn iskolát, ahol keleti elemekkel fűszerezett modern táncot tanítottak. Itt tanult később Martha Graham is.

A keleti motívumok és balett ötvözése a színészettel - ezt adták ők a világnak. A módszer is különös volt akkor: a zenei vizualizáció, melyben a ritmus, a dinamika, a zene struktúrájának követése egyenértékű volt a mozdulatokkal.

1929-ben azonban a válság tönkretette a tánciskolát, s nem mellékesen a Shawn házaspár kapcsolatát is. A válás azonban újabb fejlődést hozott - legalábbis a tánctörténetben. Ted Shawn ugyanis nyilván annyira megcsömörlött a nőktől, hogy férfitáncosokkal kezdett dolgozni, s megalakította az első csak férfiakból álló tánccsoportot, az All Male Dancers Group-ot. Sőt vett egy farmot, a massachusetts-i Jacob’s Pillow-t, ahol egy erdei fabarakban stúdiót és színházat alakított ki, ahol végre a pasik is elkezdhettek rendes férfitechnikát tanulni. A Jacob's Pillow most egy táncfesztivál formájában (Jacob’s Pillow Dance Festival) él tovább, s az amerikai modern tánc egyik legfontosabb központja. Ted 1972-ben halt meg. 

És nem múlhat el történet idézet nélkül, ezt itt neki tulajdonítják:

"I believe that dance communicates man’s deepest, highest and most truly spiritual thoughts and emotions far better than words, spoken or written." (Hiszem, hogy a tánc sokkal jobban megfogalmazza az ember legmélyebb és legmagasztosabb, legőszintébb gondolatait, hiteit és érzelmeit, mint az írott vagy beszélt szó.) 

Olaszország egyik leghíresebb táncművésze és koreográfusa, aki nem csak saját táncnyelvéről híres, hanem az általa alapított iskoláról is, most ismét Budapestre látogat. A magyar származású Susanna Egri, aki már több mint hat évtizede él Torinóban, társulatával, az EgriBianco Danzával április 24-én nyitja meg a Budapest Táncfesztivált. 

Ön Olaszország első számú balerinája és koreográfusa, Magyarországon született, itthon mégis alig hallunk a munkáiról, ritkán jár Budapesten. Van ennek a távolságtartásnak bármilyen érzelmi oka? Külföldön élő magyar művészektől gyakran hallunk kemény kritikát...

Olaszországban nőttem föl, pusztán ez az oka. Bár valóban Budapesten születtem, még kisgyermek voltam, mikor a családdal együtt Torinóba költöztünk. Édesapámat futballedzőként sokfelé hívták, végül Olaszországban maradtunk egészen a második világháború kezdetéig. Akkor a családot hazarendelték, így visszatértünk a magyar fővárosba, itt vészeltük át ezt az időszakot. Édesapám akkor a világ legjobbjának tartott, legendás piemonti csapatot edzette. Őket érte az a tragikus baleset 1949-ben: Lisszabonból hazafelé a repülőjük egy templomnak ütközött és lezuhant. Mindenki belehalt. Ő is a gépen volt. Abban az időben kaptam meg életem első szerződését, ráadásul rögtön prima baelrina lehettem volna a firenzei Operánál. A tragédia után azonban a családom mellett szerettem volna lenni, Torinóban, úgyhogy valamilyen biztos megélhetés után kellett néznem. Elkezdtem televíziózni, sőt alapítottam egy iskolát is. Mindent az elejéről kellett kezdenem: megteremtettem az anyagi hátteret, miközben a saját technikámat, saját tudásomat is fejlesztettem.

Az olasz balettélet elég konzervatív volt ekkoriban, a közönség körömszakadtáig ragaszkodott a klasszikusokhoz. Nehéz volt új műfajokra szoktatni a nézőket?

A balett nem egy statikus dolog, mindig fejlődik, megy előre, képtelenség megállítani. Furcsán néztek rám persze, sőt néhányan bolondnak is tartottak, amiért egyszerre tanultam klasszikus balettet és mozgásművészetet, de én már akkor hittem abban, hogy ez a jövő tánca.

A kortárs balett?

Nem szeretem ezt a szót, hogy kortárs, olyan otrombán kopog. Inkább jelenkorinak nevezem ezt a műfajt. Ma már senki nem kérdőjelezi meg, hogy szükséges a balett-előképzettség, már nincs éles különválás. Mikor én a híres balettmesternél, Nádasi Ferencnél tanultam tényleg senki nem értette, mit keresek Berczik Sára mozdulatművész óráin is.

Milyen a magyar mesterek megítélése külföldön? Talán kevesebb elfogultsággal szemléli a működésüket, mint mi.

Nagyon tehetségesek, elismertek ma is, Nádasi pedig akkoriban az egész világon ismert volt.

Most is dolgozik együtt magyarokkal, a Győri Balettel például.

Igen, folyamatos az együttműködés velük, néhány éve ők is vendégszerepeltek nálunk, de sokszor jön a mi társulatunk, a EgriBianco Danza is Magyarországra.

Három darabot hoznak most. Hogyan választottak?

Nagyon széles a repertoárunk, nehéz volt kiválasztani a fesztiválra ezt a hármat. Olyan baletteket mutatunk be, amelyek nem pusztán gyönyörködtetnek, hanem gondolkodásra késztetik a nézőket. Ne egy könnyen felejthető estére számítsanak, gazdagabban távozik majd, aki részt vett benne. Az első, a Da nobis pacem a lélek békéjéről szól, a ma emberének hiányérzetét önti mozdulatokba, Sokszor nem tudjuk már mibe kapaszkodjunk, mihez térhetünk vissza, hol a nyugalom – ezt feszegeti a darab. A második, a Menyegző (Les Noces)egy házasságba kényszerített fiatal pár szorongását dolgozza föl. Az elrendelt és mások által szervezett esküvő nem tölti el örömmel a házasulandókat, a darab ezt a lelkiállapotot, az ő félelmüket jeleníti meg. Feloldásként pedig az Amor di Mundo-val, egy nagyon szórakoztató, lezser és jó hangulatú, kifejezetten életigenlő koreográfiával búcsúzunk, ami a nemrégiben elhunyt Cesaria Evora dalaira támaszkodik. Aki látja, azonnal a színpadra szaladna táncolni, együtt a többiekkel. Mindhárom darabot Raphael Bianco jegyzi, mégis olyan, mintha három különböző koreográfus csinálta volna. Egészen elképesztő.

Mindig nagyon elismerően nyilatkozik a vezető koreográfustól, Raphael Biancoról. Hogyan dolgoznak együtt, kinek az elképzelése érvényesül, ha ellentét van önök között?

Minden új koreográfia előtt megbeszéljük, hogy miről fog szólni, Raphael megosztja velem az elképzeléseit, de a munkát aztán egyedül végzi el. Nem megyek be még a próbákra sem. Aztán mikor elkészült, megnézem én is, elmondom az észrevételeimet, de aztán rajta áll, hogy mennyit fogad el belőlük. Tiszteletben tartom a munkáját, azt gondolom, aki koreografál, azé a felelősség is. Konfliktus ebből soha nincs, nagyon hasonlóak a nézeteink...Hogy is mondják? Egy húron pendülünk.

Táncol még néha?

Nem, de még tanítok. A tánc műszere a test, nem szabad túlzásba vinni az erőltetését. Persze valamit mindig mozgok, egész életemben ezt tettem, most sem fogom abbahagyni.

A társulat három darabja a Nemzeti Táncszínházban látható majd, április 24-én, este 7-től.

A húsvéti laktató felfordulás után jólnevelten nyomta meg a csengőt ez a szívtelen, göcsörtös humorú, szigorú szájú, kilakoltathatatlan érzés, a mindig kínban és pontosságban érkező kalodaőr, a sosem megvesztegethető és ki nem ebrudalható marcangolás, a testképzavar. Hogy mi mindent tud az az ártatlan bociszemű családi sonka...

Mint a táplálkozási rendellenességek, bulímia, anorexia és kis barátaik avatott ismerője, kijelenthetem, az anyai és testvéri közeg mindenképpen melegágya a témához kötődő lelki baktériumoknak, melyek szaporodása csak higgadtsággal és önismerettel állítható meg, nem pedig excesszív sportolással vagy éhezéssel. Ennyiben eltávolodik ez az írás attól, miért is jó táncolni. A testképzavar ellen először vesézni kell, aztán lehet csak elkezdeni önfeledten tagokat dobálni - de örömteli a felismerés, hogy e kettő között nem kell sok időnek eltelnie.

Kicsit erről a ragaszkodó szörnybarátról

Két alapvetés él a köztudatban: ad egy tavasszal fogyókúrázni kell, ad kettő télen és nyáron, pláne ősszel fogyókúrázni kell, hogy tavasszal majd nyugodtan ne kelljen. Ezen kényszerek jól elférnek egymás mellett, mint Schmitt Pál és Obersovszky a televízió képernyőjén. Szóval enni nem, de fogyókúrázni már tud a tizenhat évestől a hetvenig minden nő (és jópár férfi), ezt a populációt nem hasítja ketté semmiféle generációs szakadék. Az évek során kialakul az az EGYETLEN módszer, az aranyszabály, a tökéletes technika, mellyel gyorsan ugyan nem, sokat ugyan nem, de valamicskét mégiscsak leadogatunk. Lényege: ma sem eszem, holnap megzavarodok, holnapután őrjöngve dobom ki a gyerek leckéjét a kukába, egy hét múlva válok. De miért is?

Mert mást mond a tükör és a józan ész, mint amit követel az éh. Ennek a disszonanciának is vannak különféle alfajai, de egyik sem jobb a másiknál: a.) a tükör szerint végérvényesen lerakódott minden szomorúság a csípőre és a combokra, csak bedöglött a mérleg, csökkenő tömeget mutat; b.) a tükör szerint egyre több nyomorúság kapaszkodik föl a hasra és a hátsóra, a zipzár kiakad, a szív megszakad, anyuapu és a tükör beszól; c.) a tükröt letakartam.

Az a verzió tipikus tinilány stílus, a testképzavar tökéletesen kifejlett példánya költözött be a hálószobába. Megszállottság és a kényszeresség, szociális elszigetelődés, fokozott megfelelési vágy, beteges lelkifurdalás a társai. Ők az anorexia nervosa, bulimia nervosa, izodiszmorfia és a legfrissebb albérlő,  az ún. orthorexia nervosa (ON).

Anorexia, az idegi alapú étvágytalanság

Vágytalanságról persze szó sincs. Az anorexia nervosa a tudomány mai állása szerint genetikailag is megalapozott betegség, de hátterében elsősorban pszichológiai tényezők játszanak szerepet. A vezető tünet a "súlyfóbia", a félelem az elhízástól. Fogyókúrával indul, amit aztán nem bír abbahagyni szegény (jellemzően) lány. A fogyókúra ötlete általában a vasárnapi rántotthús felett születik meg, de tudunk már szépen terjedő fogyókúrajárványról is. Végül a csontra soványodott alanyunk előbb elkerüli, majd teljesen felhagy a közös családi étkezésekkel, és csak maga eszik ezt-azt. Ha nem sikerül tenni valamit, a végén akár halálra is éhezteti magát. Az anorexia tükördémona hazudik: kövérnek láttatja a legvékonyabb testet is.

Bulimia, a falás-hányás művészete

A lelki háttér ugyanaz, mint az anorexiánál, csak a módszer más. Kulturálisan támogatja a testképzavar kialakulását persze a társadalom soványsággal kapcsolatos megszállottsága. ( Egy kutatásból kiderült, hogy a fogyókúrával foglalkozó weboldalak több mint 80 százaléka „javaslatokat ad arra, miként legyen valaki étkezési zavaros.” ) A bulimiás veled ebédel, aztán eltűnik a mosdóban és 25-30 perc múlva elégedetten visszatér - üres gyomorral. Nincs szakkönyv, ami közelebb vinne a témához, mint az észt írónő, Sofi Oksanen könyve, a Sztálin tehenei. Persze nem minden bulímiás hány, van, aki inkább őrülten sportol, hogy kiirtsa a bevitt kalóriákat a sejtjeiből.

Drunkolexia, a legújabb lehetőség 

A drunkolexia másképp kellemetlen, mint az anorexia vagy a bulimia. Hazája az Egyesült Államok, de már Angliában is ráéreztek az ízére. A társadalmi szerepek oldaláról támad: hogy sörözz úgy a barátoddal, hogy egy dekát sem szedsz föl? Úgy, hogy csak iszol és az alkohol elegendő kalóriát jelent majd az élethez - logikus válasz. Szóval kimarad az ebéd, de megmarad az alkalmazkodás a pasihoz, és az esti poharazás.

A táplálkozási zavarok szépsége - a fizikai és szociális leépülés mellett -, hogy kőkemény munkával lehet csak megszabadulni tőlük. Mint bármilyen más függőség, bulldogságuk kiakadt állkapcsával tartják a megszerzett alany testét, aki nem is tudja e függés nélkül elképzelni a helyes életet. Csak míg a cigiről legalább el lehet olvasni, hogy káros, nézegethetjük az elsorvadt, feketére kátrányosodott tüdőket, a soványság kultúrideál. A depressziójában otthon önmagát emésztő anorexiás halkan és néma kínban elmúlik csak, a szerencsétlen túlsúlyos összekuszálódott érrendszerével és ingadozó cukrával zihál a tévé előtt, a darabokra tört tükrök pedig eközben nem nyiszálják a megfelelési vágyakra alapozó közösség idegrendszerét. 

A Dirty Dancing (1987) annyira bejött, hogy nem elég a kettő, kell egy második egy eredeti is belőle. Brad Falchuk, az USA őrjöngve imádott tinédzsersorozatának társszerzője kapta a feladatot, hogy 2013-as miliőbe álmodja a vietnámozós-csípőriszálós-lázadós táncfilm remakejét. A Glee éppen azt tudja, amit a Dirty Dancing: fiatal srácok élik mindennapi középosztálybeli életüket, lazításképpen pedig slágereket énekelnek. A pszeudoeredeti Dirty Dancing jövő júliusban kerülhet a mozikba.

A második részként beharangozott - Havana Nights alcímmel futó - próbálkozás jóval kevesebbet hozott a konyhára, pedig sokat nem variáltak a sztorival, csak Havannába költöztették. Hiába csábul el a kedves szőke lány az adoniszi idomait lágyan ringatő pasikarjában és hiába a szülői szigor kritikája is. Pedig a vízjelenet se maradt ki.

Most viszont a stábban lesz Kenny Ortega (Michael Jackson This is it című filmjének koreográfusa), aki az eredeti filmben is szerepet kapott anno és Eleanor Bergstein író-producer is. A kérdés persze az, hogy ki lesz Baby és Johnny. 

Az tuti, hogy Jennifer Grey a forgatás közelébe sem mehet (csak nyilatkozhat róla nagy örömében), úgy szétszedték az arcát azóta, úgysem ismerné föl senki. A műtétet a '90-es években csináltatta és utána úgy nekikeseredett, hogy Wanda West néven akart karriert csinálni. Végül meggondolta magát - se névváltás, se karrier.

A fogadások az új szereposztásra már a remake bejelentésekor elindultak: a legjobb oddsai Justin Timberlake-nek és Emma Stone-nak vannak. Addig viszont marad nekünk az eredeti.

Bajban vagyok a versenytánccal: művészetnek merev, sportnak túl kecses. Végül meggyőzöm magam, az RSG vagy a jégtánc is sport. Vagy tánc? A műfaj nyugtalanító kettőssége a Csillag születik most futó évadjának egyik március végi adásában birizgált fel ismét. A Latin Carneval olyat mutatott, amiből éppen azok a zavaró kis nüanszok hiányoztak, így önfeledten veszíthettem el a sportnéző attitűdöt. Maradt a puszta szórakozás.

A versenytánc per definitionem - feltéve, ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság állásfoglalását szabálynak fogadjuk el - sport. Erőnlétet, rugalmasságot, jó állóképességet igénylő mozgásforma, amit mérhető állagúra rendeztek, így versenynek is megteszi.

Néha ijesztően kicsavart és minden ösztönösségtől megfosztott, kicsontozott táncnak tűnik, máskor bravúros együttműködésnek, hihetetlen figyelmet igénylő, aprólékosan kidolgozott mestermunkának. De lehet ez akár a béna és a profi közti metszésvonal laikus megfogalmazása is.

Viszont a Latin Carneval pont a kényes kérdésekre adott megnyerő válaszokat: hogy tényleg muszáj minden standard táncosnak ugyanúgy öltözni, ugyanúgy mosolyogni, vagy hogy valóban valamilyen kényelmetlen fintorba ágyazva kell hangsúlyozni a nőiességet vagy a férfiasságot? A válasz egy üdítő és meggyőző nem. Bár a szabályzatban viszonylag sok tétel indokolja ezt a kényszerességet.

A ruházat például sarkallatos kérdés: ha nem szabályszerű, ki is zárhatják a táncost a versenyből (mint minden tisztességes sport esetében). Minden versenyen ott ül egy döntnök, aki azt vizsgálja, hogy az adott ruha vagy figura, a korosztályhoz, és kategoriához mérten szabályos-e.  A kezdő, azaz D osztályban a ruhára nem lehet flitteres, strasszos, sem csillogó például. De éppen ennyire fontos az is, hogy az adott osztályban milyen figurákat táncolhatnak a párok. Erre jött létre a figurakatalógus intézménye. Nagyszerű találmány.

Minden társastáncnak megvannak a katalógusba rendezett alapfigurái - az angol keringőtől a cha-cha-cháig. Standard tánc az angol és bécsi keringő, a tangó (hiába argentin eredetű), a slowfox és a legcukibb, a quickstep.

Külön csopotrba tartoznak a a latin-amerikai táncok: az afrikai eredetű szamba, rumba,mambó és a jazz-kor hagyatéka, az afro-amerikai gyökerű onestep, jimmy, charleston és black bottom. Kihagyhatatlanok.

Az Operában Húsvét hétfőjén minden évben Parsifalt játszanak, ennek örömére előkerül itthon Varga Mátyás parsifal, parsifal című kötete, amiről viszont bevillan, hogy "ünnepet tartó" táncban viszont mindenképpen a Magyar Fesztiválbalett lesz a holnapi befutó. A húsvéti sonka, kalács, keménytojás reggelébe zárva - és a minden családtagot ingerlő kíváncsiságtól hajtva - oda is slattyogok  - virtuálisan - a MÜPA honlapjára. Jééé, Markó Iván. Nem csalódtam.

A Mózes, avagy a Tízparancsolat premierje 2011 októberében volt, Markó az akkor súlyos betegségből lábadozó zseniális Gombár Judit jelmeztervezővel dolgozott együtt. A történet bibliai, viszont Markó kötődése inkább családi: "Gyermekorom egyik nagy élménye volt, amikor nagymamám, Guttmann Amália, szegény tokaji gazdálkodó zsidók ötödik gyermekeként a Testamentum vidéki legendái szerint elmesélte nekem, hogy Mózest csecsemőként elvitték a fáraó udvarába, ahol a hatalom tulajdonosa azt mondta alattvalóinak : Tegyetek két tányért elé, az egyikben legyen parázs, a másikban pedig arany, és ha a kisded ahhoz a tálhoz nyúl, ahol az arany van, halálra van ítélve, ha azonban a parázstálhoz nyúl, életben maradhat. A kisgyermek természetes ösztönei az arannyal telített tál felé vitték el a kezét, de egy védőangyal a parázzsal teli tálhoz lehelte a gyermek kis tenyerét. Megmenekült. Az emberiség történetének egyik legnagyobb legendája, Mózes és népének története innen indult. A Tízparancsolat kőbe vésett törvényei a mai napig a legmeghatározóbb parancsolatok azon emberek számára, akik meg akarnak felelni a Mindenség Urának."

A Mózes hozni fogja a fesztiválbalettes patetikus, transzcendens, istenkereső, felmagasztosult hangulatot, igazi húsvéti vállalás. Annak, aki így szereti.

A táncmániásoknak (éljenek soká) a tavasz igazi kezdetét a táncefsztiválok jelzik.  Mint rendes embernek fák mélyén az ibolya, vagy a mezőn a százszorszép, olyan ez a mozgásszínházba habarodott elvetemülteknek. Először a budapesti, aztán a veszprémi, és a tavasz fehérhúsú derekán pedig a győri. Bár a veszprémi szegény imbolyogni szokott a programok egén, de idén is drukkolunk, hogy a Keleti Éva fotóján tizenéve magát hirdető fesztiválprogrammal legyen tele a királynék városa...Mégiscsak Veszprémben kezdődött.

A Budapest Táncfesztivál április 24-29 között rabolja el a családtól és a munkától a kortárs tánc szerelmeseit. Az idei durranás a Compagnia EgriBiancoDanza lesz, Susanna Egri vezetésével, aki az olaszok egyik legkedveltebb és legismertebb koreográfusa. Budapestre három darabbal érkeznek: a Da nobis pacemmel, a Menyegzővel, és az Amor di Mundoval. Utóbbi a nemrég elhunyt fantasztikus énekesnőnek, Cesaria Evorának állít emléket.

Megnézhetjük Hámor József koreográfiáját, a Gangaray Dance Company előadásában, Mein kleiner Blumengarten címmel. Már próbálnak, ezt bizonyítják Boda Gábor képei...

A kalsszikus vonal kedvelőinek is lesz egy-két jó estéjük: a fesztiválon hét kivételes koreográfiával lesz jelen a South Bohemian Ballet és a Ballet Prague Junior, akik többek között a világhírű cseh koreográfus, Jiří Kylián Un ballo című művét hozzák sőt a legismertebb Maurice Ravel-mű, a Bolero újraértelmezését is színpadra viszik, Egerházi Attila koreográfiájával. A videón még lent van a függöny, a fesztiválon gördül föl...

De olyan előadások is bekerültek a programba, amelyeket már láthattak a premier-hívők, ilyen a Badora Társulat Rómeó és Júliája, Frenák Frissonja, a Budapest Táncszínház Sec-je, Bozsik Ezeregyéjszakája.

A tánc világnapján - amit 1983 óta Jean-Georges Noverre születésnapján tart a táncvilág - gálaest és örömünnep. Tavaszra föl!

Könnyűtiszta, testetlen, tüll esküvői ruhák keringőznek vadidegen férfiakkal, azok próbálnak a középiskolai szalagavatón tanultakból odavarrni néhány lépéskombinációt, valahol az angolkeringő és a palotás között félúton elveszítik a ritmust, a ruhababát, nevetünk, jól van ez így. Frenák Hymenje egyszerre volt nagyon idegesítően sematikus, néhány pillanatra mégis kifejezetten magával ragadó. 

Hymen: az angol szó egyszerre jelent szűzhártyát és nászt - akadályt és fájdalmat, tisztaságot és szétszakítást, vért, elköteleződést, megromlást és elhasználódást.

( „Az ókori görögök Hymenaiosznak, a rómaiak Hymennek hívták azt az istent, akit hol Apollón, hol pedig Dionüszosz fiaként emlegettek. Származása bármennyire is bizonytalan volt, nagy tiszteletnek örvendett, s neve egyszerre jelentette a lakodalmat, a nászt és a dicséretére énekelt éneket" - emlékeztet a koreográfus.)

Egy esküvőn felbukkan a Család, a maga nyerseségében, fogyatékosságaival, mindenki ünneplő alatt rejtegeti apró kis lélektorzulásait éjfélig, de aztán kiszabadulnak a mellkasokból múlt tövises indácskái és felsebzik a rokonok bőrét. Nyomasztó és örömtelen násztánc ez - néha túlzottan is talán.

Az öt szereplő, a család öt alkotóeleme mintha nem tudná pontosan, milyen viszonyban is van a másikkal: nem érthető, ki kinek a pincsije, ki kit gyűlöl és kivel is szeretkezik.

Kerekesszékbe kényszerült testvérük groteszk manírral vágyik a többiek szeretetére, oda nem illésével valami egészen tompa lelki kényelmet biztosítva a nézőnek. De a drámaiság feloldása - mint Frenáknál mindig - most is mesteri: fekete bakancsot húzva gyalogolnak át az aráknak öltözött családtagok minden látszaton. Kimutatják végre, mi pedig nevethetünk végre - mégis feldereng valami hasznos tanulságféle, katarzisféle, valami rendezőelvszerű. Vagy csak egy ötlet, ami sajnos gyorsan elvész. 

Felhangzik viszont Brahms Magyar táncok egyik tétele (konkrétan az ötödik) és végleg elpárolog a varázs. Lehetne ez humoros is, groteszk, vagy eredeti, itt mégis erőltetettnek hat, szövetidegennek. 

Frenák zsenialitását nem ennek a darabnak a dunsztosüvegében fogjuk tárolni- vagy ha igen, az legalább annyit árul el a nézőről, mint amennyit a koreográfusról. A Hymen leleplező akar lenni, de pusztán nyers marad, együttérzőnek mutatja magát, miközben esetlen csak, torkodra akarja forrasztani mély igazságaival a szót, viszont csak elhadarja a lényeget. Kár érte.

Na, bulizzunk tüllben - bakancsban...