A darab első pillanatában eldől, hogy imádod vagy egész életedben gyűlölöd majd az operát – mondja Richard Gere a Pretty Woman-ben Julia Robertsnek, aki eközben egy vérvörös ruhába fűzve, ügyetlenül fészkelődik a san francisco-i opera királyi páholyában. A csoda megtörténik: Roberts váratlanul elpityergi magát, Gere meghatódik, egyenes út vezet a női szívekhez – és persze pénztárcákhoz.

Balettre nyilván nem vihette – bár a hatás ugyanaz, az érzés is – ennyi légies, filigrán, gyönyörű nőt nem nézhetnek, miközben forgatókönyvszerűen egymásba kell habarodniuk. Ettől függetlenül a találkozás a balettel ugyanezt hozza: vagy soha nem szakadsz el, vagy egy életen át kerülöd. Velem előbbi történt, a Diótörőn, hat évesen (lent a Hópelyhek tánca).

És XIV. Lajossal sem történt másképp... Udvari balett volt már a Napkirály előtti időkben is (a ballo-k már a 15-16. században kialakultak), csak az uralkodók - és az őket nyalogató slepp – nem rajongtak érte túlzottan. Viszont Lajos (jó Néróként és önjelölt táncművészként) szerencsére imádta ezeket az előadásokat, s maga is részt vett bennük....egészen addig, míg bálnaméretűre nem zsírosodott. Egyébként a "Napkirály" nevet is egy szerepe nyomán kapta, Az éjszaka balettje című előadásban a Nap jelmezében jelent meg a fején koronával…Rengeteg pénz ment el tehát balettre, a színpadi látvány lenyűgöző volt, a királyi kegyből pedig iskolaalapításra is futotta, Lajos 1661-ben megalapította a Királyi Táncakadémiát (később pedig a Királyi Zeneakadémiát, még később ezek egyesültek, akár ma is íródhatna a sztori). Ekkor tűntek föl a színpadon az első hivatalos táncosnők, 1681-ben.

Itt lett sztár Marie-Anne de Camargo és Marie Salle, valamint a férfitáncos Louis Dupré. El tudjuk képzelni Lajosunkat spicc-cipőben? Nem. Szerencsére ő maga sem tudta volna, hiszen ez a fantasztikus lelemény egészen a 19. századig, a romantikáig váratott magára (ráadásul előtte már egyszer ki akarták vetkőztetni a szerencsétlen táncosokat kényelmetlen jelmezeikből, csekély sikerrel).

Egy festmény az isteni Marie-Anne de Camargoról

A balerinakultusz ekkor indult virágzásnak, és a férfitáncosok csak partnernőik árnyékában tűnhettek föl a világot jelentő deszkákon. Ennek az ára viszont a spicc-cipő és a spicctechnika megjelenése volt ( ami a tánctörténet szempontjából a fényes jelenbe, az egyéni sorsokat tekintve viszont a kalapácsujjig vezet). Amíg nem létezett a most is használatban lévő, tömött orrú cipő, a táncosnők lábujjhegyen egyensúlyoztak. Ezen segített az olasz Marie Taglioni, a spicctánc isteneinek első számú leszármazottja, és bemutatta a világnak a cipőt és a fortélyt, az en pointé-t.

A nézők őrjöngtek a könnyed, tisztaságot sugárzó, tütüben lebegő kolibri-nőkért, a színházak megteltek, a klasszikus balett a mai napig hódít (persze sok alapos reformmal), a spicc-cipő pedig sosem kopik ki a divatból. Olyan ez, mint Chanel kis fekete ruhája, minden magára adó táncosnő belekínlódja magát néhanap.

A klasszikus balettet ma öt módszer szerint tanítják: az orosz, olasz, dán, amerikai és angol mesterek tudása szerint. (Divatos tévhit, hogy a férfi táncosok nem viselnek spicc-cipőt, egyrészt tanítják nekik, másrészt vannak olyan szerepek, amiben előírt. Ilyen például a Csipkerózsika.)

A modern cipő születése egy orosz balerinához, Anna Pavlovához köthető. Pavlovát magas rüsztje nagyon sérülékennyé tette a spicctechnika művelése közben, ráadásul nagyon keskeny lábfeje volt, így a nagylábujj-tánc kínzó fájdalommal töltötte el. Ezért beépített cipőjébe egy kis négyzet alakú kemény boxot, amiért kortársai persze azon nyomban csalónak bélyegezték.

De nem érdemes felbátorodni Pavlova példáján: a cipőt csak két-három évnyi gyakorlás után szabad felvenni, ha az izmok már elég erősek.

Ráadásul a még a felnőtt balerinák esetében is okozhat bokatörést vagy kalapácsujjat.

Balerinának lenni rémisztő dolog.