Nyugaton egyszerűen modern táncnak hívták, Magyarországon hosszas veszekedés és viszály után mozdulatművészet lett a becses neve annak a műfajnak, ami egyszerre volt színpadi tánc és szabad tánc, szoros testvériségben a képzőművészetttel, sőt a gyógytornával is. Az új névvel sajátosan új, magyar műfaj teremtődött, vele önálló fejlődési irányai és kutatási területei. Mi is a bewegungskunst?

Minden Isadora Duncan első magyarországi fellépésével kezdődött. 1902-ben az amerikai meztéllábas táncosnő megmutatta a kultúrától duzzadó székesfővárosnak, hogyan kell tütü és spicc cipő nélkül, tógában táncolni, hogyan lehet érzelmi motivációkkal színpadra állni. Ez a Pest meg beleszeretett. Tíz évvel később már gombamód szaporodtak  a mozdulatművészeti iskolák Budán és Pesten.

Ekkor érkezett meg külföldi Madzsar Alice Bess Mensendiecktől, Dienes Valéria pedig Henri Bergsontól és Raymond Duncantól, Párizsból. Az orkesztika kulcsa pedig Dienes Valéria volt. 

Dienes Valéria - aki maga adta a mozgásművészet fogalmát a magyar modern táncnak - egyszerre tanított matematikát és filozófiát, a Zeneakadémián zongorát és nem mellesleg elsőként fordította magyarra Bergsont. Utóbbi következménye, hogy elkezdte tanulmányozni a Duncan-módszert és saját táncpedagógiai rendszert alakított ki, az orkesztikát. Az első iskola 1915-ben nyílt.

Néhány évvel később a másik markáns modern tánc - irány, Émile Jacques Dalcroze módszeréből kiinduló Szentpál Olga és Kállai Lili is megnyitotta iskoláját. A mozdulat és a művészet is aranykorát élte: Dienes már nem szólótáncban, hanem kórusművekben gondolkodott, a dadista mozgásszínház Palasovszky Ödön és Madzsar Alice keze alatt virágzott és megelőzve minden európai törekvést már ekkor a lélektani darabok irányába indult el (ők voltak a  Cikk-Cakk estek, például, és a Lényegretörő Színház). 

Madzsar Alice (Jászi Oszkár húga), akinek a gyógytornát köszönhetjük.

A mozdulatművészet udvarán persze a kor legmenőbb kosztüm- és díszlettervezői, zeneszerzői is söprögettek. Nem kis sikerrel. Madzsar Alice és Palasovszky Ödön például a világhírű zeneszerzővel, Kozma Józseffel (Hulló falevelek / Les feuilles mortes, Jacques Prévert szövegével) dolgozott együtt. Tervezett vetített díszletet Kádár Béla, sőt Palasovszkíék árny- és fényjátékokat is használtak a darabokban. Az előadásokat pedig olyan fotográfusok örökítették meg, mint André Kertész, Ergy Landau vagy Pécsi József.

A világháború és az azt követő évek alatt azonban a hatalom mindent megtett, hogy kiírja a magyar kultúrából a mozgásművészetet.

A negyvenes évek végén a diktatúra osztályidegen művészetnek nyilvánította a modern táncot, hiszen az túl spirituálisnak, túl kifejezőnek találtatott. Haladó hagyományként támogatták azonban a balettot és a néptáncot. A kormányzat rendeletekkel, intézményrendszerének felszámolásával, valamint a szakmai szervek elítélésének bevonásával teljesen eltaposta művelőit. A minisztérium 1950 nyarán rendeletében így nyilatkozott: "Ennek érdekében a mozgásművészetet nyilvánosan reakciós irányzatnak nyilvánítjuk, amelynek a mi épülő tánckultúránkban helye nincs sem egészében, sem részleteiben. Ezt a kérdést a közvélemény elé visszük, nyilvános ankéton és a sajtón keresztül."
A színpadi jelenlét a nyolcvanas évekig teljesen megszűnt, a gyakorlat - kis patakocskákban csordogálva, de mégis - megmaradt. A pedagógiai, módszertani, és táncelméleti tudást az elűzöttek más szakterületeken kamatoztatták - sportban, gyermekpedagógiában, táncelméletben. Ezt a korszakot azonban igencsak megsínylette a magyar táncélet, még mindig éles a szembenállás a tradiciót és a progressziót követők között - teljesen érthetetlen módon.