A képre kattintva galéria nyílik. Fotók: Pályi Zsófia [origo]

Vajon a férfi pillantása teremti a nőt és a nő jelenléte teremti a férfit? Vagy valami egészen más, megnevezhetetlen külső erő befolyásolja kettejük kapcsolatát? A már tizenöt éve működő, magyar-francia Frenál Pál Társulat legújabb bemutatója, az x&y ismét megtöltötte a Trafó nézőterét. 

Súlyos fekete függönnyel takart tánctér fogadja a belépőt, ami szokatlan jelenség a táncelőadásokon, viszont izgalmas színpadi teret sejtet, ami csak egy pontosan és tudatosan meghatározott pillanatban tárulhat föl a néző szeme előtt. Ez a várakozás, a tompa sötétség és a fülzúgásra emlékeztető zene feszültsége egyszerre oldódik, amikor kinyílik a tánctér. Oldódhatna, pontosabban, ha a színpadkép engedné. De nem teszi. Egy keresztbe feszített hatalmas, hófehér háló uralja, mintha egy képzőművészeti installáció volna, ami egyszerre erős és merev, mégis folyamatosan mozgásban lévő. Oldalról világítva először puhának tetszik, árnyék nélkülinek. Megremeg, de nem tudni, miért, és a két alak, a férfi és a nő csak néhány másodperc múltán válik el a háló kötegeitől.

A képre kattintva galéria nyílik. Fotók: Pályi Zsófia [origo] 

Hogy Frenák a pusztulás utáni első pillanatba, az apokalipszis két túlélőjének testébe repít, vagy a Teremtés első pillanatába, amikor Ádámot és bordájából fogant Évát Isten magukra hagyja, vagy egy olyan Noé bárkájába, ahol már nincs reménység az állatoknak sem, nehezen eldönthető. Egyszerre zajlik az emberpár kettőse vízben és levegőben, Mennyben és Pokolban, az anyaméhben és az univerzumban - a néző lelkiállapotától függően.

Az InTime-ból és a kRush-ból ismert fiatal francia táncosnő, Marie-Julie Debelauieu elképesztő teljesítményt nyújt az instabil térben, úgy mozog a hálón, mintha az egy szilárd vázrendszer volna. Kettőse Holoda Péterrel nagyon pontos, kontrollált, görcs és erőlködés nélküli, pedig ebben a közegben nagyon erős fizikumra van szükség, a két táncos mégsem veszíti el hajlékonyságát és ruganyosságát. A háló ettől saját identitást nyer: néha megnyugtató otthon, néha a mélybe húzó mocsár, vagy egy óriási anyaméh puha fala, máskor pedig egy amorf, gyilkos lény.

A képre kattintva galéria nyílik. Fotók: Pályi Zsófia [origo]  

Az emberpár - vagy DAX gén és SYR gén, esetleg az X és Y kromoszóma - mozgásával ringatja a hálót, a fejek és karok után kiszabadulnak a lábak, küzdelmes csatában kikászálódnak a hálóból, megtalálják egymást. Olyan erős szinkronban vannak, hogy az is kérdés, ketten vannak-e valójában, vagy egy egység láthatatlan szálakkal összekötött két darabja éledezik ebben a furcsa környezetben. Az elektronikus zaj fokozódik, a fények kékbe váltanak, amikor egymás mellé kerülnek és lelógatják lábukat a végtelenbe. Először pillantják meg egymás testét, bőrét, először érzik meg igazán egymás lélegzetét, s ebben a pillanatban, mikor a férfi először bújik a nőhöz, minden átalakul, más jelentést kap. A percbe belehasít a sötétség, egyetlen fénycsík szeli ketté a teret.

A fénycsíkon átsétál az Alkotó, a Teremtő és megáll a színpad elején. Először szól kifelé valaki, először fordul test a néző felé.

A képre kattintva galéria nyílik. Fotók: Pályi Zsófia [origo]  

Frenák Pál maga áll előttünk, elegáns, kicsit éteri, mindig arisztokratikus, egyszerre végelenül hatalmas és mégis törékeny mozdulatokkal nyitja meg fekete zakóját balra és jobbra, mutatja meg testét, bőrét. Majd összezárja a zakó nyílását és engedi látni a mellkasán dobogó fényt, a szívét. A szívritmus ütemére pulzáló fényt tenyerébe veszi, kiemeli a testéből és eloltja. Egyszer minden véget ér. Ahonnan jött, arra távozik.

A pár a földre kerül, két kis babszemmé görnyedve, fáradtan kezdi újra az életet. Hangosan sípoló levegővételük jelzi életüket. Először a férfi kap erőre, a hálóba kapaszkodva tápászkodik föl, később a nő is követi, ugyanúgy, mégsem együtt küzdenek. Aztán ismét összetalálkoznak, s érintésükből szerelem lesz. Az erotika a férfit hőssé, a nőt gyöngéd királylánnyá formálja. A férfi egy bőrkarabínerbe öltözteti a nőt és a hálóhoz csatolja, majd magára hagyja. S a következő jelenetben megelevenedik a női kötődés, a függés, a szenvedélyes odaadás és a vágy. Ilyen, amikor egy nő egyedül marad. A férfi megjelenik újra a térben és leemeli a nőt. Mikor együtt fekszenek, egymás mellett, a nézőtérnek szegezett lábujjakkal, már eltűnik a háló bizonytalansága, az univerzum fenyegetése. A szeretkezés magabiztosságot, keménységet ad a mozdulataiknak. Felidéződik a Twins mozdulatsora is, korábbi koreográfiák kódjai épülnek ebbe a részbe. Mintha Frenák kicsit magáról beszélne, mintha elkezdene mesélni a múltról, miközben táncosai a földre vetített árnyékhálón keresztül vánszorognak a talajon.

A képre kattintva galéria nyílik. Fotók: Pályi Zsófia [origo]  

Majd egy bekúszó dallam, egy orgonajáték patetikus képében megjelenik a Felső Akarat is, a Teremtő. Gnómmá, megtört testté alakulva, a harmóniától sújtva, nehéz mozdulatokkal távozik a két Első, Ádám és Éva a színpadról. Visszatérnek, mint két kutató, mint két sífutó, mintha Madách falanszterébe érkeztünk volna, meztelenül, lábukon a szívdobbanásra vibráló fény, amit az Alkotó mutatott meg korábban. Most két szívritmus diktál, nem egy. S hogy ez a két fény annak az egynek a megszakadása, nem fog kiderülni soha. Csak az, hogy a feszített menetelés utáni eltévelyedésben mennyire sérülékennyé válik az ember. Mennyire könnyen veszíti el a hitet, a belső utat, mennyire váratlanul borul föl és engedi el ezt a fényt. A sötét letaglózó és szomorú a jelenet végén.

A katarzisból, ahogy szokta, kimarja a rendező a nézőt, a szokásos viccel, a rumba kitett giccsével. A meztelen testekre fehér alsóneműt húznak a táncosok és magamutogató, felszínes táncba, jelenkori, mélység nélküli cívódós erotikus kettősbe kezdenek. Mégsem történt tragédia, csak épp elveszett minden, ami igaz. De nincs nagy baj, amíg van minek és kinek mutatnod magad - üzenik a sokkos állapotban ülő nézőnek. Csillapodik a harsány mozgás, az újabb sötétbe visszatér Frenák, de most más szerepben. A rendező narrátorrá, krónikássá válik, trubadúrként mesél szerelemről, párkapcsolatról, fájdalomról, musicalesen mozog, teátrálisan sír és zokog, egyszerre von be és távolít a ténytől: minden kapcsolat nehéz és változékony, minden kapcsolat kiszolgáltatottá tesz és erőt ad, legfőképpen pedig kiszámíthatatlan. És minden szakadás, szakítás tragikus és fájdalmas. A darabot és jelenetet záró slusszpoén pedig csak azok emlékezetében maradjon, akik látták. Kitörölhetetlen emlék egy életre, az biztos.

A képre kattintva galéria nyílik. Fotók: Pályi Zsófia [origo]  

Frenák az x&y-ban egészen másként fogalmaz, mint eddig, egészen más minőségeket érint, mélyebbre megy, mint bármikor korábban anélkül, hogy elhagyná, ami miatt szerethető és összetéveszthetetlen. A Hymen csalódása után az x&y igazi csemege. Mindenkinek, aki valaha tartozott már valakihez, valahova.